ÉLETRAJZ
MACH JÓZSEF

Mindenkinek van önéletrajza.
Nekem több is.

A KEZDETEK

Hosszú életem kalandos munkahely keresése ösztönzött a polifon alkotásra. Hol azt kellett bizonyítanom, én vagyok a legalkalmasabb hullaszállító vagy a legkiválóbb nyelvzseni külkeres, hol újságírói képességeimet kellett kidomborítanom vagy éppen szamizdátos partizán voltomat kellett volt elhallgatnom. No, de lássuk a medvét! Még sose írtam „cévét” (nem „vécét”, ezt a kevésbé pallérozott elmék mián mondám!) a saját könyvem web oldalára, egyszer ezt is megkell próbálni.

1943. OKTÓBER 17.

1943. október 17-én születtem Budapesten a „nyóckerben”, azaz a Rókus kórházban. Ez épp 140 évvel áldott Deák Ferenc urunk születése után történt és valamivel a gyönyörű Erzsébet híd felrobbantása előtt, ha jól emlékszem. Kiváló bölcsődés lettem volna már a Városmajor utcai „böliben”, ha nem jönnek be közbe a németek, meg az oroszok, meg egyéb fészkesfene. Így aztán csak az oviban tudtam megcsillogtatni először énektudásomat és versmondó akrobatikámat úgy 1948 őszétől (Moszkva tér 18.).

Nagyon munkás családban születtem. Drága apám évtizedekig mint tényleges állományú „zuláger” tégla-habarcs díszítésű parolit, najóóó! váll-lapot hordott szabó iparos végzettséggel, míg csak a posta fel nem karolta. Édes jóanyám cselédlányként a kefék, rongyok, konyhák és mosókonyhák varázslójaként „dacolt az elmúlással” egészen a Közértbe történő bevonulásáig. Akkortájt kissé megenyhült a „dackorszaka”. Jóhúgom megvárta a háború végét a születésével. A többi jó felmenőmről egyéb helyeken lesz szó. Vagy sem.


VÁROSMAJOR ÉS TOLDY

A Városmajor utcai iskolába jártam nyolc évet, a szabad és demokratikus Városmajorban nevelkedtem. Életem legfelhőtlenebb korszaka volt ez minden korabéli zápor ellenére. A városmajori tanáraim a szüleim voltak, a majori barátaim a testvéreim.

56-ban szereztem fegyvert és kézigránátot, de ezeket akkor nem használtam, „jobb” időkre félretettem. Disszidáltam és redisszidáltam három nap alatt. Ennek ellenére felvettek a budai Toldy gimnáziumba, ahonnan jeles eredménnyel röptettek ki négy év kamasz mulatságai után. Vagy következményeként?

Állítólag fel-felbukkanok olykor főiskolai és egyetemi tanáraim lidérces álmaiban. Vérfagyasztó egyetemi emlékeim között a legborzalmasabb a parciális integrál. A legszebb a késhegyig menő esztétikai csatározás a „házi feladat” filmjeinkről. Az üvegező szakvizsgán elvágtam az ujjam, a hegesztő szakvizsgán megrázott az áram. A pénzváltó vizsgán nem ismertem fel a hamis száz dollárost. Ráfizettem.


SZABADLELKŰ DEÁK

Se a Városmajort, se a Toldyt nem hevertem ki a következő több mint ötven évem alatt. Igyekeztem megőrizni „nemes, küzdő, szabadlelkű diák” voltomat, az „embert az embertelenségben” a csermanekjanó-félékkel és az utánuk jövő senkiháziakkal szemben.

Voltam hullaszállító, likőrgyártó segédmunkás, jártam rendőregyenruhában, hírszerzőként híreket szerkesztettem, hírszerkesztőként rádióztam. Árultam teherautót, földgázmezőt, zománcos bilit, aranyórát és vörös higanyt. Gyártottam fecskendőket, Haidecker-féle kerítés fonatot, hegesztettem infúziós kosarakat. Fordítottam ide-oda néhány európai nyelven. Meg oroszt. Álmodtam rövidebb és hosszabb filmeket, némelyik modern hardware-rel inkarnálódott (Miért költöznek a ponthegesztők 1984.). Írtam verseket (Címertelenek 1992.). Írtam könyvet (2013.): „moszkvatértizenkettő”, egy városmajori fiú emlékei. „Mikor mi volt nehezebb!”


SZERETTEIM

Hálás vagyok minden asszonynak, akivel összehozott a sors. Tanultam tőlük. Szeretetet. Büszke vagyok két lányomra és két fiamra, büszke a négy unokámra. Örökre tartozom nekik a tőlük kapott boldogsággal. Köszönöm népes jócsaládom minden tagjának az életemet, a szeretetet, a boldogságot.

42-es cipőt hordok, pedig 39 és feles a lábam. Csak magas a rüsztöm. Sajnos. És több plébánossal vagyok tegező viszonyban.

Nos, mindent elmondtam magamról. A többi kaland és izgalom a könyvemben! Azt hiszem. Ámen.

‘Életem azoké, akik kővel dobták a vadgesztenyét, Hogy anyjuk az ebédhez kenyeret vehessen...’

Vers részlet: MACH JÓZSEF - ÉLETEM AZOKÉ...