Széna Tér 1956
Néhányan épp a ruszkikat űzték az utolsó csepp vérükig, néhányan épp a szovjet elvtársakat fogadták. Csókkal. 56 novemberét írtuk. Mi Szabics Antival átvettük a minket megillető fegyvert a Mártírok útján. A régi Paksi Halászcsárdánál állt pár teherautó. Oldalukon felirat: Élelem! Onnan osztogatták a puskát, még csak fegyverviselési engedély se kellett hozzá. Ingyen volt. Naná, hogy hoztunk belőle! Haza nem vihettük, gondoltuk, elrejtjük valahol a Majorban. A Csaba utcáról befordultunk a Klára utcára, hogy a Jézus szíve kápolna mögött elinduljunk a teniszpályák felé, amikor váratlanul egy fekete Tatraplan fékezett le mellettünk. A szívünk megállt a rémülettől. Ilyen hamar utolértek bennünket az ávósok? Anti rám nézett. Én vissza. A földre dobtuk a puskát. Felemeltük a kezünket. Megadtuk magunkat. Így csinálták a németek is a „Bátor emberek” című hős szovjet filmben. Szóval, megadtuk. Magunkat. Hogyne adtuk volna meg?! Egy szál töltényünk se volt. Azt elfelejtettünk „faszolni”. (Fassen – katonai szleng a K.u.K. időből – lőszert, ruhát vételez). Nem lehetett esélyünk a gépkocsizó ávósokkal szemben.