A Felső-Vízivárosban
A Felső-Vízivárosban ültem,
és hallgattam, hogy elúszik az „Akácos út…”,
mint a dinnyehéj.
Sorsomban el nem merültem.
A szívemből nem folyt a Duna.
A sörömet ittam,
és tüdőre szívtam mélyen
a finánclábas Kossuth füstjét.
Csak úszott az egykedvű, örök „Akácos út…”,
mintha minden mindegy volna,
s nem volnának magyar kocsmák:
sírköves, dülöngő temetők.
Már több órája ültem.
Már nevetgéltek a korsók felém,
amikor megláttam hirtelen
Jimi Hendrixet a tarka kabátban.
A Little Wing-et pengette éppen.
Én úgy vagyok, hogy örökké hallom,
amit az ősök nem hallottak,
mert taggyűlésre űzettek a berekbe,
mert őket ötágú keresztre feszíték,
mert öklelő tervekkel felnyársaltatnak vala,
mert a napnyugati Sátántól reszketni kellett vala,
mert orosz gitárral halomra lövettek vala,
és a fegyverek csörömpölését
költő túl nem kiáltja,
forró ólmot öntenek fülébe,
és drágán mérik a sörét.
Anyámnak hangja jó volt.
Apám fütyülni szeretett.
Én Jimi Hendrixet hallgatom.
Az ősök megszólítanak:
Miért nem köpsz az „Akácos útra?”
Azt felelem: – Mert a világ vagyok.
Minden, ami van, bennem mozog,
leköpni vagy felszentelni nem tudhatom,
bennem Jó és Rossz lett eggyé:
mai magyarok.
Én harcolni akarok. Elegendő munka,
hogy dolgozni nem lehet.
A sör, a Kossuth túlélni segít.
A Kis Boszorkányt hallgatom:
Pillangókkal és zebrákkal élek
és tündérmesékkel.
Ha szomorú vagyok, eljön hozzám
Jimi Hendrix
a tarka kabátban,
amiben muzsikálni szokott.