A Felső-Vízivárosban

A Felső-Vízivárosban

A Felső-Vízivárosban ültem,

és hallgattam, hogy elúszik az „Akácos út…”,

mint a dinnyehéj.

Sorsomban el nem merültem.

A szívemből nem folyt a Duna.

A sörömet ittam,

és tüdőre szívtam mélyen

a finánclábas Kossuth füstjét.

Csak úszott az egykedvű, örök „Akácos út…”,

mintha minden mindegy volna,

s nem volnának magyar kocsmák:

sírköves, dülöngő temetők.

 

Már több órája ültem.

Már nevetgéltek a korsók felém,

amikor megláttam hirtelen

Jimi Hendrixet a tarka kabátban.

A Little Wing-et pengette éppen.

 

Én úgy vagyok, hogy örökké hallom,

amit az ősök nem hallottak,

mert taggyűlésre űzettek a berekbe,

mert őket ötágú keresztre feszíték,

mert öklelő tervekkel felnyársaltatnak vala,

mert a napnyugati Sátántól reszketni kellett vala,

mert orosz gitárral halomra lövettek vala,

és a fegyverek csörömpölését

költő túl nem kiáltja,

forró ólmot öntenek fülébe,

és drágán mérik a sörét.

 

Anyámnak hangja jó volt.

Apám fütyülni szeretett.

Én Jimi Hendrixet hallgatom.

Az ősök megszólítanak:

Miért nem köpsz az „Akácos útra?”

Azt felelem: – Mert a világ vagyok.

Minden, ami van, bennem mozog,

leköpni vagy felszentelni nem tudhatom,

bennem Jó és Rossz lett eggyé:

mai magyarok.

 

Én harcolni akarok. Elegendő munka,

hogy dolgozni nem lehet.

A sör, a Kossuth túlélni segít.

A Kis Boszorkányt hallgatom:

Pillangókkal és zebrákkal élek

és tündérmesékkel.

Ha szomorú vagyok, eljön hozzám

Jimi Hendrix

a tarka kabátban,

amiben muzsikálni szokott.