Moszkvatértizenkettő

egy városmajori fiú emlékei

Itt most azt kellene megírnom, miről szól a könyv.

Akik olvasták, azoknak mind-mind másról és másról szól a „fáma”. Van, aki ükapja „zabigyerek” történetét ismeri fel benne, van, aki egyszerűen csak könnyezve nevet, amikor a HÉV-en olvas az ötvenhatos fegyveres kamaszok vérfagyasztó Tátraplános száguldozásáról.

Szól ez a könyv a világháborúinkban botladozó hétköznapi emberekről, a hétköznapjainkat rémálommá tevő hatalmaskodókról. Szól mindannyiunk lelkéről, amikor őseink hadifogoly legendáival találkozunk, vagy amikor gyerekeink kacagtató adomáira emlékezünk.

Van, akit az ragad meg, miképp nem ivott Mátyás király a csikóbőrös kulacsából a majori Ördögárok partján, van, aki azon rémüldözik, miért akarta csermanekjanó (ld.:kádárjános) ügyésze lelőni az én kislányomat. Elmesélem miként lettem hírszerző vagy éppen fecskendő javító géemkás.

És főleg mesélek a Városmajorról. A majori emberekről, barátokról, tanárokról, ismerős idegenekről. Mesélek a Moszkva térről.

Miről szól a könyv? A Moszkva teret, 56-ot és a magyarságomat kisajátítani igyekvő újsakálokról. A lefűrészelt fejű majori szoborról. A bükki hóviharban megfagyott két úttörőről. Egy kamasz házmesterről. Egy tisztességes cselédlányról. A világjáró kiscserkészről. Egy öt filléres szomorú hiányáról. A szorongató KISZ tagfelvételről. A „palavessző” kacagtató osztályfőnöki órájáról. A jó Toldy gimnáziumról. A táncos Kisöregről és a trombitás Alvarezről – a magam módján.

Mesélek a feltétlen polgári tisztességről. A gerincről. A tartásról.
És szólok a hazámról. Az én igazi hazámról. Közel két évszázad magyar hétköznapjairól.
Akik olvassák a könyvet, Magyarországot hallják egy városmajori fiú őszinte vallomásában.
Én már olvastam!
A kockázatokról és a mellékhatásokról kérdezze meg ügyeletes kezelőorvosát! A gyógyszerészek már hazamentek. Olvasni.