A Karácsony elmúlt.
Téli hentesüzlet.
Lyukas szalonnavég.
Mit kérsz? Kolbászt?
Jó nagyot!
Mivel?
Mivel éhes vagyok.
Olcsó humor. 16,30 mustárral.
Valamikor ez 4 Forint volt.
Ültünk a viaszos vásznú asztalnál,
valamikor, kelkáposztát ettünk…
szikkadt kenyeret, s jó volt a nyomor,
s ma rossz a mustár…
Üres helyre várunk a könyöklőhöz:
hárman melósok,
ketten hivatali búgócsigák,
egy demokrata, egy besúgó,
ketten guberálók,
s én, országos átlag.
Mariska néni befordul a sarkon
a Morzsi kutyával.
Kiállok az ajtó elé, őket bámulom.
Felettem a téli Nap,
s a csernobili atomfelhő.
A telefonfülkénél többen próbálkoznak,
egy suhanc a pultoslánynál.
Fekete gép dölyfölődik
a hentesbolt elé,
a jobb első kerék felkap a járdára,
eltalálja a Morzsi kutyát.
Előterem a Közterület két tüstént katonája,
a Morzsit lefényképezik,
beleteszik a kukába.
A Mariska nénit feljelentik.
Ugrik a Sofőr Elvtárs
/a hajtókán ötágú elakadás jelző, Lenin fog,
a fején nyúzott ócsicsornya
– egy kormányvadászaton kapta – /,
felrántja a jobb hátsó ajtót,
és kigomolyog fehér, sarki
rókabundájában
a Proletárasszony.
Ő,
Ő,
Ő
a főemlős,
aki naponta térdig fürdik
a rohadt burzsoák vérében,
utána tenisz, masszőr, Dior kölni,
misztik rúzs.
Őt
száznyolcvanezerért rókázza le
a kedves férje
/szintén partizán proletár/,
a szomszéd Julist egy huszasból
a hegesztő Pista
/félmaszek/.
A mészáros- és hentesmester
az ajtóban csóválja a farkát,
liheg, felhúzott ínnyel várja
a kegyelmes csodát.
Pusmogás. Mosolyzápor. Bankószag.
Csend.
Mariska néni könnye.
Két láda valami érkezik,
a fekete gépet elnyeli
a Szt. Mártírok útja.
Üres a pult. Ehetnék.
Valaki ellopta a kolbászomat.
Mit kérsz, pajtás?
Követ?
Kenyeret?